A módszer
Minél közelebb vagy hozzám, annál könnyebben jelenik meg közöttünk az érdeklődés, annál nyitottabb vagyok feléd, és annál szívesebben élem át az örömödet és a fájdalmadat. Annál inkább természetes, sőt öröm figyelnem rád és befogadni mindazt, ami benned, s felőled árad.
Ezt a közelséget legtöbbünknek nehéz létrehozni és megtartani. Nem adott senki példát a mikéntre. Annyira hozzászoktunk a távolsághoz, az egymással bajlódáshoz, hogy már elképzelni is nehéz: másképp is lehet.
Az Ölelő Figyelem egy kapcsolati forma, amely figyelemre, a másik megértésének vágyára és tiszteletre épül. A figyelem tréningezésén és kommunikációs gesztusokon alapul, melyek célja ennek a közelségnek a megteremtése a beszélgetésekben.
Az út lényegét, amelyet az Ölelő Figyelemmel bejárunk, egy hasonlattal mutatom meg.
Az erdőben
Jól ismert helyzetből indulunk: újból egymásnak feszültünk.
Bajlódunk, aminek nincs eleje, se vége, s önmagunknak épp annyira ellenségei vagyunk benne, mint egymásnak. Veszekszünk, te támadsz, én pedig nem hagyom annyiban: visszavágok.
Hiányolod újra az érzelmeket, örömöt, lelkesedést belőlem. Szenvedélyt szeretnél, bennem pedig gyűlik a feszültség, mert követelőzöl, s én nem tudok neked egy csapásra érezelmesebbé válni, mint amilyen vagyok. Sőt, ahogy most szólsz hozzám, az egyáltalán nem segít.
Olyan, mintha egy hatalmas, sűrű esőerdőben lennénk, amelynek belsejébe kevés fény férkőzik csak be. Átjárhatatlan, sötét, veszélyes.
Ha nem figyelünk, néhány lépés távolság is elegendő hozzá, hogy szem elől tévesszük a másikat. Néhány bántó szó, néhány hirtelen közlés és még inkább idegennek talállak. Ha pedig idegennek látlak, nem találom már a lényeget, a szépet, a kedveset, az értéket benned. Egy kényszerítő, követelőző embert látok csupán, s ez egyáltalán nem vonz.
Ami maradt, az bosszantó, nehéz, sértő és fájdalmas.
Elvesztettelek, te is elvesztettél engem.
Egyedül maradtam, és te is egyedül vagy már.
Az erdő egy olyan emberi viszony, bánásmód és állapot, amelyben a harag és a félelem, a támadás és védekezés dominál.
Nyomasztó ebben a sötétben lenni, és egyben méltatlan, hogy így vagyunk egymással.
A réten
Egy ponton – ahogy az lenni szokott – megenyhülök.
Semleges téma kapcsán fordulok hozzád, kerülőúton kutatom a ‘közeledés’ lehetőségét, és a válaszod dallamából azt hallom, hogy már te is a békességet keresed.
Néhány apró érintéssel jelzem, s jelzed vissza te is, hogy a nehéz érzéseink elcsitulóban vannak.
Kis idő múltán a lelkünk valahogy rendeződik, és a melegség visszaköltözik közénk. Megkönnyebbülünk. Újra biztonságban vagyunk, nem fenyeget az elszakadás réme.
Mintha kiértünk volna egy tágas rétre, ahol süt a nap, ahol szabadon mozoghatunk. Itt nem vagyunk beszorítva, itt nem vagyunk veszélyben.
Már nem követelőzöl, cserébe én sem támadlak.
Meg lehet pihenni. Persze nem teljesen, mert óvatosak lettünk. Már nem hozom fel azokat a nehézzé vált témákat, amelyeket nem tudtunk átbeszélni, s ez hoz nekem hiányérzetet. Az, hogy gyűlnek élményeim, amelyekben nem találok közösséget veled, sivárrá teszi az életet a réten.
A rét egy kapcsolati forma, illetve hangulat, amely habár nyugodt, mégis feszes, felszínes és távolságtartó.
Itt vagy mellettem és mégis olyan messze érezlek.
Olyan sok dolog szorult már belém, akár azért, mert az örömét nem osztottad, akár, mert nem biztonságos beszélnem róla neked. Vágyak, remények, felismerések…
Vajon azért lett sivár itt az élet, mert kerülő úton férkőztünk csak újra egymáshoz? Egy életen át maradhatnánk ebben, de a hiányérzetem nem hagy nyugodni.
Csak lófrálok a réten, s valami többről álmodozom.
A mocsárban
Álmodozom arról, ahogy a kezdetekben voltunk, amikor élmény volt a beszélgetés, mégsem nyílok már meg neked.
Azt sejtem, te is hasonlóan vagy ezzel.Nem is hoztad fel az érzelmesség hiányát napok óta, pedig biztosan él benned a hiány, és én sem firtatom, hogy újabban kevesebbet járunk a hegyekbe, amit én annyira imádok.
Kerülgetünk témákat, hiszen nem találjuk a helyünket közöttük. A közelükbe mégsem megyünk, mert ha oda tévednénk, az rosszabb lenne még az erdőnél is. Hiszen vannak itt súlyosabb dolgok is, mint az érzelmetlenség: féltékenység, félelem, sértettségek karcoló emlékei, s feltoluló irigység, s mindezt rettenetesen szégyellem.
S ez a szégyen egészen más élmény már.
Az erdőben jártunk már sokszor, onnan sorra visszataláltunk. Ezek a témák viszont olyanok, mint a mocsár: itt nincs mibe kapaszkodni és itt nincsenek kitaposott ösvények sem. Itt nincs olyan, hogy bocsánat, figyelmetlen voltam, vagy hogy amúgy a jószándék vezérelt. Itt olyan dolgok vannak rejtve, amelyeket ha meglátsz, nem találod többé a szépet és az örömöt bennem.
A mocsár egy olyan kapcsolati minőség, illetve állapot, amihez mély veszteség érzet, illetve a veszteség veszélye társul. Abból lett a mocsár, amit saját lényünkben veszélyesnek találtunk: aminek feltárása, láttatása valaki elvesztéséhez vezettek. Abból épül fel, amiről félelmetes beszélni, s amiről ha nem beszélünk, nem tudunk egymás mellett megpihenni.
Egy nehéz napon azonban újra szóba került egy érzékeny téma: a vizsgáid. Sikeresen befejezted végre az iskolát, aminek örömében szeretnél osztozni velem, miközben engem az irigység mardos: amit elértél, számomra mindig is esélytelen maradt. Próbálom a mosolyt, de annyira terhes már ez a láttatás, hogy egy meggondolatlan pillanatban kifakadok: “Nem tudok most örülni, mert keserű vagyok, hogy ez nekem nem sikerült, pedig mindennél jobban vágytam rá.”
Megrettenek, hogy ezt kimondtam, szeretnék szégyenemben elsüllyedni, persze nem tudok.
A virágoskertben
Rád pillantok, s a megkönnyebbülés jelei az arcodon meglepnek. Kérésed, hogy mondjak erről többet, felkavar.
Persze most már akár tudhatod is: “Teljesen tehetségtelen vagyok ebben. Csak azért voltak átlagos eredményeim, mert tízszer annyit készültem, mint a többiek. Ha te ennyivel jobb vagy nálam, hogyan lehetnék én akárki is számodra?”
Félve pillantok rád újra. A megvetés jelei helyett a kezed látom, keresi kezemet – én már semmit sem értek.
“Dejó, hogy elmondtad ezt” – szólsz. “Én is féltékeny vagyok rád. Félek tőled, mert látom, milyen tisztán gondolkodsz és élesen látsz, s attól tartok, hogy te is kevésnek találsz. Azért vágyom annyira érzelmekre, jelekre, hogy érvényes vagyok, hogy van jogom itt lenni, hogy valakinek végre örömére lehetek.”
Ez volt az a pont, amikor arról, ami a legmélyebben el volt rejtve, kiderült, hogy érték.
Ez volt az a pont, amikor a mocsárban elsőként láttunk virágot.
Máshogy kezdtünk beszélgetni, s annak mélyén, amit addig mocsárnak láttunk, egy virágokkal teli kertet kezdtünk felfedezni.
A virágoskert egy olyan emberi viszonyt szimbolizál, amelyben az óvatoskodás és láttatás rétegein túljutva végre szabadon megosztunk egymással bármit, s ez az összetartozást erősíti.
Az Ölelő Figyelem módszere
Módszerünk éppen ezt az átformáló folyamatot támogatja.
Akkor tudok belépni ebbe a kertbe, ha te látni engeded a lényed, megmutatod magad: olyannak, amilyennek te látod önmagad. Ha a lényedben az elzárt területek felé fordulsz, s ha megosztod velem, amit ott találsz.
Te mesélsz, én pedig jövök veled és hallgatlak.
Te befelé tekintesz, a saját lényed középpontja felé fordulsz, és én is éppen ebbe az irányba tekintek: a te lényed mélységeibe.
Azáltal vagyunk együtt, hogy mindketten ugyanott, a te világodban merülünk el.
Te magadra figyelsz én pedig rád, és ameddig így tudunk lenni az olyan, mintha a lelked kertjében sétálnánk.
Mindez éppen annyira rémisztő, mint amennyire vonzó. Nem csak neked, és nem csak nekem, talán mindannyiunknak. Ha így érzel, nem lógsz ki a sorból. Éppen annyira szükségem van rád, mint neked rám.
Ha nem bízol bennem, ha nem érzed, hogy érdeklődöm feléd, el sem indulunk. Ha menet közben azon gondolkodsz, hogy vajon van-e még időm rád, hogy vajon mit gondolok arról, amit megosztottál magadról, s hogy ettől vajon hogyan vagyok veled, máris átjöttél az én világomba, s a sétának vége. Ugyanígy vége szakad, ha én elkalandozok, ha szívesebben lennék máshol és mással. Vagy ha bármilyen módon megítélem a szavaid, ha megítéllek téged, hiszen ekkor már nem a te világodban, hanem a sajátomban járok.
A legjobb hír az, hogy te tudsz úgy mesélni, hogy nekem könnyű legyen veled lenni, átérni hozzád, s én tudok úgy fordulni feléd, hogy neked könnyű és biztonságos legyen hazatérned, ebben tudjuk támogatni egymást.
Tudom, hogy jelzésekre van szükséged ahhoz, hogy tudd, veled vagyok, szívesen, örömmel vagyok veled, követem a szavaid, gondolataid, érzéseid vonalát, s hogy érezd, amiről mesélsz, éppen azzá válik bennem, amivé benned is vált.
Ezeket a jelzéseket nevezzük érintéseknek.
Az érintés valami olyan gesztus, jelzés, amiből tudod, hogy ott vagyok melletted, s látod, hogy szívesen folytatom a sétát veled.
-
- Lehet megkérdezlek, hogy biztosan tudjam melletted vagyok-e még: úgy értek, látok, gondolok arra, amiről beszélsz, ahogyan te.
- Lehet visszajelzem, amit átéltem, miközben figyeltem rád: ahogy az élményeid tükröződnek bennem, ahogy a te világod a sajátomban megjelent.
- Lehet megosztom veled, hogyan érint az, amiről mesélsz, és éppen most hogyan vagyok jelen a kíséretedben.
Az érintések, melyek a sétánkat támogatják jól leírhatóak, felismerhetőek, begyakorolhatóak. Nem szerepel közöttük sem tanács, sem biztatás, sem dicséret. Bármelyikkel éljek is, a szót nem veszem át, a figyelmet nem kérem át magamra, a gesztusaim csak annyit mondanak neked: veled vagyok. Egészen addig te vagy a mesélő és én vagyok a kísérőd, amíg el nem jutunk egy váltóponthoz, amikor én kezdek el mesélni, s te leszel a figyelmes hallgatóságom. Egészen addig tied a figyelmem és az időm.
Akárhogy is legyen, mindig tudjuk, hogy ki mesél és ki figyel, s ameddig ezt a két minőséget tisztán hordozzuk, addig a hidat építjük kettőnk között.
A Folyamat
Az első lépés, hogy két ember beszélgetésében mindig tisztán jelenjen meg a mesélő és a figyelő minőség. Afelé haladunk, hogy a mesélő fel tudjon szabadulni, és kötetlenné váljon saját lénye megosztásában. Ezt akkor fogja csak megtenni, ha a másik olyan figyelemmel fordul felé, ami biztonságos és hívogató. Mindig pontosan tudjuk, hogy ki a mesélő és ki a hallgató, ezzel időt és teret adva a beszélgetés elmélyülésének. Ez a legelső lépés.
Alapelv, hogy egyik pozíciót sem lehet a legkevésbé sem kényszeríteni. Senkit nem vehetsz rá erővel, hogy tárja fel a lényét előtted (hogy belépjen a mesélő pozíciójába), ahogy arra sem, hogy legyen nyitott és befogadó azzal, amit megosztasz vele (hogy kísérőddé váljon a beszélgetésben).
A módszertan további lépéseiben útjelzőket adunk arra, hogyan tudsz úgy szólni magadról mesélőként, hogy az a másikat támogassa abban, hogy a figyelmével veled maradjon.
Kísérőként pedig sokat tudsz tanulni arról, hogyan tudsz biztonságos, mi több, hívogató figyelemmel kapcsolódni a beszélgetésben. A beszélgetés kíséretéhez, vagyis a kommunikációhoz is egészen konkrét segítséget kapsz az érintések formájában.
A módszer tekintetében tehát az alábbi négyesre fókuszálunk:
-
- Hogyan tudsz gondoskodni arról, hogy a mesélő és a kísérő pozíció mindig tisztán jelenjen meg az beszélgetésekben?
- Hogyan tudsz úgy mesélni magadról, hogy a másiknak könnyű legyen rád hangolódni?
- Hogyan tudsz úgy jelen lenni és kíséretet adni a beszélgetéshez, hogy az megnyílásra hívja a partneredet,
- és ennek érdekében, hogy hogyan tudod használni a beszélgetés kíséretének legfontosabb eszközeit, az érintéseket?
Ha élményt szeretnél szerezni a módszerről: Workshop
Ha már azonnal tanulni, gyakorolni szeretnéd: Tréning
Ha a pároddal a saját kapcsolatothoz kerestek segítséget: Pároknak
Ha neked magadnak van szükséged támogatásra: Egyéni támogatás
Ha bele szeretnél nézni, hogyan tudsz figyelemmel fordulni valaki felé, s hogyan tudod fogadni azt: Bodywork
